…miért viselkednek néha kiszámíthatatlanul?
A vertikális szélessávú antennák – különösen azok, amelyeket eredetileg a CB sávra terveztek, mint a GPE27 vagy a régi Penetrator – sok amatőr számára jelentenek könnyen elérhető megoldást. Ezek az antennák fizikai méretükből adódóan nemcsak a 27 MHz környékén, hanem több más amatőr sávban is használhatók, különösen akkor, ha egy automata antennahangoló segít az illesztésben. Így nem véletlen, hogy sok amatőr – ha már birtokában van egy ilyen antenna – inkább kiterjesztve próbálja meg használni, mintsem lecserélni egy dedikált több-sávos rendszerre. Ez egy működőképes kompromisszum, de vele együtt jár néhány különös, első pillantásra megmagyarázhatatlannak tűnő jelenség.
Az egyik legfeltűnőbb tapasztalat, hogy az antenna viselkedése látványosan függ az időjárástól. Nyári napsütésben, amikor a fém elemek felmelegszenek, a hőtágulás miatt az egész sugárzó akár több milliméterrel is hosszabbá válhat. Ez az apró változás bőven elég ahhoz, hogy a rezonanciafrekvencia eltolódjon, és az automata hangoló már ne tudja könnyedén „elkapni” azt a pontot, amit előző nap még gond nélkül beállított. A jelenség fordítva is működik: hidegebb, borús időben, amikor az antenna összehúzódik, gyakran azonnal sikerül az illesztés, mintha minden magától megjavult volna.
Nemcsak a hőmérséklet, hanem a nedvesség is erősen befolyásolja az antennát. Eső, pára vagy hó hatására megváltozik a sugárzó környezetének dielektromos viselkedése. A nedves felületek több kapacitív hatást eredményeznek, ami szintén eltolja a rezonanciát. Ennek következménye lehet, hogy egy adott frekvencián egyik nap hibátlan az SWR, máskor viszont a rádió vagy a hangoló küzd vele. A szél ráadásul mechanikai oldalról is közbeszól: egy hosszabb sugárzó enyhén elhajlik, így a tényleges elektromos hossza is megváltozik, a csatlakozásoknál fellépő mikroszkopikus mozgásokról nem is beszélve.
A vertikális antennák esetében a talajállapot is kulcsszerepet játszik. Száraz, nyári időszakban a föld ellenállása megnő, így a hatásfok csökken, és az illesztés is nehezebbé válik. Csapadék után viszont a nedves talaj sokkal jobb vezető, a sugárzási rendszer is hatékonyabban működik, és az SWR is stabilabbá válik. Ezért van az, hogy sok amatőr tapasztalja: eső után egyszerűen „jobban megy az antenna”.
A legérdekesebb azonban akkor történik, amikor ezeket az antennákat olyan sávokon használjuk, amelyekre eredetileg nem készültek. Egy CB antennát például le lehet hangolni 14 vagy 21 MHz-re, de ilyenkor már teljes egészében az automata tunerre hárul a munka. Mivel ilyenkor a rezonancia nagyon távol van a gyári tervezési ponttól, a legkisebb külső változás is elegendő ahhoz, hogy az illesztés egyik nap sikerüljön, máskor viszont reménytelen legyen. Ezért fordulhat elő, hogy a rádió ugyanazon a frekvencián „vergődik” a hangolással napos, meleg időben, míg egy borús napon első próbálkozásra leilleszti az antennát.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem hibák, hanem természetes fizikai jelenségek. A szélessávú vertikális antennák működését a hőmérséklet, a páratartalom, a talajvezetőképesség és a szél egyaránt befolyásolja. Ezért aki ilyen antennával dolgozik, annak meg kell ismernie a saját környezetét, és tudomásul kell vennie, hogy az illesztés néha nem csak a technikán, hanem az időjáráson is múlik.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ezek az antennák ne lennének használhatók. Sőt, számtalan DX-összeköttetés bizonyítja, hogy akár kompromisszumos eszközökkel is lehet sikeresen forgalmazni. Azonban aki ilyen rendszert használ, annak számolnia kell azzal, hogy az antennája „érzékenyebb” az időjárásra, mint egy dedikált, adott sávra optimalizált konstrukció. És éppen ez adja a varázsát is: a felhasználó nemcsak a rádiózással, hanem az antenna viselkedésének kiismerésével is egy külön tanulási folyamat részesévé válik.
